Karácsony közeledett, és mi egy különleges helyre tartottunk: egy árva házba, ahol gyerekek élnek, akiknek az ünnep nem mindig hoz csillogást.

A kezemben egy kis csomagot szorongattam. Egy karkötő volt benne piros, fehér és zöld színű gyöngyökből fűzve, mellé egy kis csokit és egy cetlit:

,,Boldog karácsonyt – te is fontos vagy.”

Egyszerű volt, mégis minden szívverésem benne dobogott.

Amikor beléptünk, a gyerekek először csak néztek minket. Aztán lassan közelebb jöttek. Egy kislány megállt előttem. Nem szólt semmit, csak a szemembe nézett. Olyan tekintettel, amit nem lehet elfelejteni. Olyan volt, mintha nem ajándékot várna, hanem egy pillanatnyi törődést.

Átnyújtottam neki a csomagot. Elvette, és halkan azt mondta:

,,Ez az első karácsonyi ajándékom.”

Aztán megölelt. Nem szorosan, csak épp annyira, hogy érezzem:ez most több, mint egy gesztus. Ez egy köszönöm volt-a világért ami néha mégis szép.

Hazafelé a buszban csend volt. De nem üres csend. mindenki magába vitte azt a pillanatot, amikor nem kapott – hanem adott.

Amikor nem a díszek, hanem a szívek világítottak.

Aznap nem nekem hozták a karácsonyt. Mégis úgy éreztem, az volt a legszebb ünnepem.

Horváth Lara 12 éves