Nagyon megértem őt, hiszen sokszor voltam ilyen helyzetben. A nagycsaládban mindig fontossági sorrendet kellett beállítanunk, és arra költöttünk, amire abban a pillanatban a legszükségesebb volt. 

A férjem és az én szükségleteim mindig a sor végén kullogtak, csak extrém esetben kerültünk előre, például, ha kilyukadt a cipőnk. Tudatosan vállaltuk ezt a „háttérben maradást”, de néha azért felvetődött a kérdés, hogy jól tesszük-e így. Amikor nem is volt miből magunkra költeni, akkor ez teljesen természetesnek tűnt, de úgymaradtunk. Amikor már lett volna lehetőségünk a magunk igényeire is fordítani valamennyit, már nem tettük meg. Ma már tudatosan figyelek arra, hogy magamnak is vásároljak, és ne a legolcsóbbat, hanem amit szeretnék – persze túlzások nélkül. De tudatosan figyelni rá, nem jelenti azt, hogy az érzéseim is követnék az eszemet, a tudatos döntésemet.

Ez azt jelenti, hogy a mai napig lelkiismeretfurdalásom van akkor, ha megveszek magamnak egy ruhát, cipőt, vagy esetleg egy táskát. Ezzel sok dolgom van még. Meg kell küzdenem a szokásokkal, az érzésekkel, és vissza kell térnem azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a múltban megalapozták ezt a hozzáállásomat. Erre törekszem minden vásárlás alkalmával.