Minden összeomlott. Az az áldott, jó fiú, aki eddig minden helyzetben büszkeséggel töltötte el anyját, mert ő volt a legszófogadóbb, a legilledelmesebb, a legsegítőkészebb, most nem hogy nem köszön a szomszédoknak, ismerősöknek, de a fejét is elfordítja, akármire megkérik, a válasza határozott NEM, és ha tovább unszolják, hogy segítsen, még trágár szavakat is használ, amit eddig soha.  Az édesanyja öleléséből már nem kér, de követeli, hogy elmehessen ARRA a bulira, hogy adjanak neki pénzt, mert a barátokkal akar elvonulni egy kulcsosházba a hétvégére. Ha nemet mondanak neki, örjöng, bevágja az ajtót. Nem eszik együtt a családdal, beviszi az ételt a szobájába, de a tányért, a szennyes ruháit nem hozza ki. Felháborodik, ha bemegy ezekért az édesanyja.

Máskor azonban kisgyerekként bújik anyjához, igényli a közös programot, és a lelki támogatást. És egy szó, amit ekkor jószándékkal mond neki, visszabillenti az ordítozó, ajtócsapkodó kamasszá. 

Mindig baleset éri, mindenét beveri, összeakadnak a lábai és elesik. Ezeken vagy nagyot nevet, vagy dühöng.

Enikő kétségbe van esve. Fogalma sincs mit tehetne.

Én már 8 kamaszon vagyok túl. És egy most „boldogít”. Anyaként rettenetesen nehéz megélni azt, hogy már nem ők a kisfiaim, kislányaim. Már nem lehet őket babusgatni, nem lehet az én általam tervezett programokra elvinni őket, és nem fogadnak szót.

Minden gyerekemnél máshogy zajlott le a kamszkor. Volt, aki nagyon jó volt, mindig tudta, hol a határ, és csak addig ment el. Aztán betöltötte a 18 évét, és egyben megkaptam 2 hóap alatt azt, amit kamaszkorában „összegyűjtött” és nem élte meg.

Volt aki otthon angyal volt, mindent megtett, amit kértünk, de házon kívül, rossz társaságba keveredett, és olyan dolgokat is megtett, amit később nagyon megbánt. 

Volt, akivel nem bírtunk otthon, semmire nem volt hajlandó, amit kértünk, viszont mindenki más, akivel csak kapcsolatba került, áradozott róla, hogy milyen szuper gyerek.

Mindegyik másképp élt meg mindent a kamszságával kapcsolatban.

Ebben a korban már nagyon felnőttek akarnak lenni, nagyon nem megy még nekik. Hatalmasat nőnek, meg kell tanulniuk használni a végtatgjaikat. Az akaratuk szárnyal, a lelkük kullog utána.

Ez egy nagyon nehéz, mind fizikailag, mind lelkileg megterhelő időszak a számukra.

De az élet rendje, hogy le kell válniuk majd a szülőkről. Ezt elő kell készíteni. Viselkedésük, szárnypróbálgatásaik, leválási igyekezetük kell ahhoz, hogy ők is el tudjanak távolodni a szülőktől, és mi, anyák is el tudjunk távolodni tőlük.

Közhelyesen mondhatnám, hogy az a jó, ha most hülyék. Akkor lenne baj, ha nem lennének azok.

Pál Feri atya egy előadásán nagyon mélyen megvilágította számomra a kamasz – anya viszonyt. 

Talán ez hatalmas segítség lehet minden anya számára, így megosztom veletek.

Gondoljatok vissza arra, amikor vártátok gyermeketeket. Az utolsó időben, milyen nehéz volt. Nagyon sokat rúgdosott, sokszor már nem is csak érezni, látni is lehetett. Ez nem volt könnyű. Már nagyon kicsi volt neki a hely, fájdalmas volt minden mozdulata. Fizikailag is fájt, és már nagyon szerettük volna, ha vége van az egésznek. Bár tudtuk, hogy nagy fájdalommal jár a szülés, mégis azt kívántuk, szülessen már meg. De boldogok voltunk, és tudtuk, hogy szeret minket, és mi is szerettük őket nagyon.

Most ugyan ez a helyzet. A család idilli zárt világa már szűk, nem fér el benne. Szárnyalni szeretne, de megkötözve érzi magát. Így rugdossa szét a családi burkot, ami már nagyon elviselhetetlenül szorítja. Ez nem a kapcsolatokról szól. A szeretete ugyan olyan mély irántunk, mint eddig. Szeret velünk lenni, de most másra vágyik. Ahhoz, hogy „megszülethessen” a felnőtt életre, most át kell alakítani a közeget, lassan megérlelni a „méhlepényt”, hogy a „köldökzsinór” elvágásával az új élet megalapozott lehessen.

Ez a „szülés” is fájdalmas, de gyermekünk szeretete nem csökkent irántunk. Ugye a miénk is megmarad irántuk, hiszen a mellettük állásunk biztosítja nekik azt a biztonságos közeget, amiben jó felnőtté válni.