Nekem Ausztrália ilyen volt. A korallzátonyok színei, az őserdők titkai, a végtelen óceán, mind olyan tájak, amelyeket kislányként csak képeken láttam, és azt hittem, talán sosem érinthetem meg őket.

Most pedig itt vagyok. Melbourne-ben. A negyedik gyermekem itt él, őt látogattam meg, és együtt járjuk végig azokat a helyeket, amelyek valaha csak álmok voltak.

Ahogy a korallzátonyokhoz készülünk, egyszerre éreztem izgatottnak és végtelenül hálásnak. Az internet segítségével már látom, hogy természet színei olyan élők, mintha Isten festéke még meg sem száradt volna alkotásán. Ami rám vár a valóságban még élénkebb, élettel teli, és csodálatos lesz! Az őserdőben pedig minden él, lélegzik, és mesél. Alig várom! 

De a legnagyobb ajándék mégsem a táj, a gyermekkori álmaim megélése, hanem az, hogy mindezt a fiammal élhetem át. Hogy látom a szemében ugyanazt a rácsodálkozást, amit egykor én éreztem. Hogy felnőttként is van közös kalandunk, közös történetünk, közös örömünk.

Ez az utazás nekem nem csak egy kipipált bakancslistás pont. Ez egy emlékeztető, hogy soha nem késő megélni azt, amiről gyerekként álmodtunk. És soha nem késő újra kapcsolódni azokhoz, akiket a legjobban szeretünk.

Most, hogy itt vagyok, érzem, az álmok nem tűnnek el. 

Csak néha várnak egy kicsit, amíg utolérjük őket.