Évkezdés
Minden családban, ahol gyermekek vannak, most kezdődik az év legmegpróbálóbb időszaka.
Nem elég, hogy mindennek meg kell lennie, (iskolaszerek, ágynemű, váltóruhák, váltócipő, tornafelszerelés, tisztasági csomag, stb.) még mindenhol jelen kell lenni. Az iskolában elvárják, hogy legyünk ott az évnyitón, a közösségi programokon, az óvodában, bölcsiben a beszoktatáson, hogy az újabb és újabb kéréseket, hogy mit kell vinni „holnapra” rugalmasan és hatékonyan kezeljük.
"Ha csak a szeptember eleje és a június eleje (most ez már végére tolódott) lenne az évben, biztos csak egy gyerekem lenne - a többi időszak azonban csodálatos nagycsaládosnak lenni!"
Sokszor éreztem úgy, hogy nem vagyok képes mindennek megfelelni, amit az intézmények, a munkahelyem, a férjem, de főleg a gyerekek elvárnak tőlem. És voltak olyan napok, amikor tényleg nem tudtam. Szeptember közepére azonban minden a helyére került, mindennek meglett a maga ritmusa, és bármennyire úgy látszott szeptember elején, hogy ez reménytelen, MEGCSINÁLTUK.
Rájöttem: Nem attól leszek Elég jó anya, ha mindent mindig tökéletesen megszervezek, megveszek, megírok, odaérek, stb., hanem ha odafigyelek, jelen vagyok, és megteszem, ami akkor és ott lehetséges.
Rájöttem, hogy ha nem aznap fizetem be az ebédet, akkor is fog ebédet kapni, ha nem aznap veszem meg a füzetet, nem dől össze a világ.
Próbáltam előre gondolkodni. Nálunk mindig van otthon plusz füzet (minden fajtából), plusz ceruza, körző, szögmérő, vonalzó, füzet és tankönyvborító, zeneiskolai könyvek. Ez egy kicsit enyhítette a stresszt, de mindig voltak meglepetések – „Idéntől más szolfézskönyvet használunk! 🙂”
De eljött a szeptember közepe. Mindig eljött. És ez a tény, az hogy erre a célra szegeztem tekintetemet, sikerült felülemelni a pánikon.
Most már csak 3 iskolásom van. 1 középiskolás, 2 egyetemista.
Azt hinné az ember, ilyenkor már kevesebb a stressz iskolakezdésnél. De nem.
A középiskolást hetekig tartott meggyőzni, hogy fel kell próbálni az ünneplő ruhát, a hosszú nadrágokat, pulcsikat. Aztán rávenni, hogy menjünk el együtt ruhát venni, az sem volt egyszerű. A hosszúujjú fehér ingje könyékig ér, és nem kaptunk első körben a méretében. (Már mindent kifosztottak) Így hát most azon kell küzdeni, hogy menjünk el venni másikat, de hiszen a rövidujjút nem nőte ki, és az bőven elég 🙂
Hogy összeírja, milyen füzetek, iskolaszerek kellenek neki, az is hetekbe telt.
Az egyetemistáknak igazolásokat kell szerezni, kollégiumba meglegyen minden, költöztetni a kollégiumba… és anyagilag sem egyszerű két egyetemistával.
De megéri. Jó látni, hogy mindegyik megtalálja a helyét, az életük lassan sínre kerül.
Kitartást minden anyukának!
