Amikor összecsapnak a hullámok...
Ilyenkor, szeptember elején mindig úgy érzem, hogy sosem készülök el a feladataimmal.
Most is, pedig már nem jár bölcsődébe, óvodába, sőt általános iskolába sem gyermekem. „Csak” egy gimisem és két egyetemistám van. Azt hinné az ember, hogy könnyebb lett, ahogy nőnek, lassan kirepülnek, de nem kevesebb, hanem más feladatok jönnek ilyenkor.
A gimisnek megmondtam, hogy most ő köti már be a könyveit, füzeteit… de neki jó bekötés nélkül is. És különben is, a többiekét is mindig bekötöttem. És igaza van. Bekötöttem. Így hát most az övét is bekötöm. Szép lassan, minden nap a következő napra szükségeset.
Az egyetemistáknak meg be kell szerezni az igazolásokat, azt, ami a kollégiumba kell, és elköltöztetni őket.
De van még néhány gyermek, akik már felnőttek, de hol ez, hol az hív, vagy ír rám, hogy miben szeretné a segítségemet kérni.
És ez így van rendjén. Örülök, ha szólnak.
És közben a munkahelyi feladatok is sokasodnak. Minden új projekt, új feladat ilyenkor indul be, és egyszerre kell megküzdeni, észben tartani, megoldani.
Néha kilátástalannak érzem, hogy bele fér-e minden egy napba. És nem tudom, hogy hogyan, de belefér.
És belefér a reggeli ima is. Igaz, megint legalább fél órával előbb kell kezdenem, mint eddig, mivel a gimisemnek mióta elkezdődött a tanév, reggel van szüksége rám. Ébredés után odajön, bebújik mellém, és beszél. Mindenről. Azokról a dolgokról is, amit előző nap, vagy régebben nem mondott el, hiába kérdeztem. És ha egy kamasz beszél, annak nagyon lehet örülni, és meg kell hallgatni. Rá kell szánni az időt, hiszen ezek különleges alkalmak. Ha ilyenkor nemérek rá, várhatom, mikor fog újra beszélni.
Így átalakítom a reggeli rutinomat, és élvezettel hallgatom, hogy milyen örömei vannak, és támogatom sz ötleteit, és a terveit, és ha fáj neki valami, együtt érzek. A nyáron már azt hittem, el sem jön ez az idő. De eljött. Hála Istennek!
De ahhoz, hogy mindenben helytálljak, szükség van néha arra, hogy kikapcsoljak. Hogy ne gondolkozzak, hogy valamit az örömömre tegyek csak.
Mint írtam már, készülök veletek egy AnyAlkotó workshop sorozatra, ahol keresztény ékszereket készítünk majd. És beszélgetünk anyaságunkról, mint régen a fonóban az asszonyok. Ahhoz, hogy elég ügyes legyek, elkezdtem készíteni karkötőket, nyakláncolat és epoxigyanta medálokat. És ez a tevékenység annyira kikapcsol, úgy feltölt, hogy új lendülettel tudok nekiállni a feladatoknak utána.
Egy hatalmas élmény a kamaszomtól:
Az első kísérleti karkötők nem lettek tökéletesek, így azokat családon belül elajándékoztam. Ő kapta az első karkötőt, amit azóta minden nap hord. Tegnap elém állt, mutatta a karkötőjét, és megkérdezte, tudom-e miért jó, hogy hordja, majd kifejtette, hogy amikor magányosnak, szomorúnak érzi magát, csak ránéz, és tudja, hogy nincs egyedül, Jézus vele van.
Kitartást nektek!
