Férjével az elmúlt évtizedekben az életüket szinte teljesen a gyerekek köré építették, és közben valahogy nem sikerült elég minőségi időt szánniuk egymásra. 

Az elhidegülés már az utóbbi években is érezhető volt, de a gyerekek körüli teendők mindig összetartották őket. 

Most azonban, az üres ház hirtelen jött csendjében minden szétesni látszik. A férje elzárkózik, nem akar beszélgetni az érzésekről vagy a további tervekről, és inkább elválna. Erika viszont teljes szívéből küzdene a házasságukért, de az állandó falakba ütközés miatt nagyon nehéz a szíve, és egyre inkább elveszíti az erejét.

Ez a belső küzdelem szép lassan láthatatlan falakat emel köré. 

A gyerekei felé egyre csendesebb, hiszen meg akarja óvni őket az apjukkal kapcsolatos nehézségektől. 

A társasági életből pedig kezd észrevétlenül kihátrálni. 

Teherként nehezedik rá a sebezhetőség, mert a lelke mélyén szégyelli bevallani a világnak, hogy az eddig kívülről oly boldognak és kereknek látszó kapcsolatuk most a szemük láttára omlik össze.

Amikor megnyílt nekem, elmondtam neki, hogy nálunk is pontosan ez a helyzet. Végtelenül ismerős volt minden szava.

Bár a párterápia jelenthetne egy kapaszkodót, Erika férje sajnos egyáltalán nem hajlandó részt venni rajta, teljesen elzárkózik a közös munkától. 

Így én Erikát egyedül csak abban tudom kísérni, hogy a kimondott szavak által erőt merítsen. 

Meggyőződésem, hogy ha egy elfogadó közegben meg tudja fogalmazni a legmélyebb érzéseit, akkor képes lesz letenni a bénító terheket, és a tisztánlátás révén rátalálhat az útjára. 

A saját útjára.