A sírok között sétálva, ahol minden kő egy történetet őriz, a mécsesek fényei úgy ragyogtak, mintha a csillagok költöztek volna le a földre. Csend volt, de nem az a nyomasztó fajta. Inkább olyan, mint amikor valaki figyel rád, de nem szól, csak jelen van.

Ahogy meggyújtottam a gyertyát a nagymamám sírjánál, eszembe jutott, milyen sokszor ültünk együtt a konyhában, a forró húslevest kanalazva,  – olyan húlevest, amilyent csak ő tudott főzni – és ő mesélt. Most én meséltem neki. Halk szavakkal, melyeket csak a láng hallott. És talán ő is.

A fény ilyenkor nem csupán világít. Gyógyít. A gyászban sokszor elveszünk, nem találjuk a szavakat, a kapaszkodókat, a miértekre a választ. De egy apró láng, egy pislákoló mécses képes arra, hogy emlékeztessen: nem vagyunk egyedül. Hogy a szeretet nem múlik el a testtel. Hogy a sötétség nem végállomás, csak átmenet.

A fények ünnepe ez. Nem a harsány, villódzó fényeké, hanem a csendes, belső világosságé. Azé, amit akkor érzünk, amikor emlékezünk. Amikor megengedjük magunknak a fájdalmat, de nem felejtjük el a szépséget sem. A gyertyák nem csak a halottainknak szólnak, hanem nekünk is. Hogy lássuk az utat, még ha néha homályos is.

És talán ez a legnagyobb ajándék, amit Halottak napján kaphatunk. A felismerés, hogy a fény bennünk is ott van. Csak néha meg kell gyújtani.